Szabadkán színházi fesztivált csináltak. Jól van ez így. Vágytak rá, kitalálták, megszervezték, megcsinálták. Mindenki. Szívével-lelkével. Színész, portás, takarítónő, öltöztető, technikus, pultos. Apraja-nagyja. Egy hétig mindenki egy dologért tesz. WC ajtót fest, csoportot vezet, plakátot ragaszt, szállást intéz, vacsorát, sajtót, tolmácsot szervez, kávét főz, elszámol, pecsétel, jegyet tép, kellékért rohan, jelmezt vasal, meleg ételt hoz szünetben éhes vendégeknek, habár senki nem kérte. Egyszóval csinálják. Nagy dolog ez. (…) Kedves emberek. Nagyon. (…) Úgy tűnik, hogy a színház itt tényleg egy Esemény. Fontos. (…) Többet kellene jönni. u.i.: Köszönet mindenki nevében mindenért.

November 22-én, elindultunk Nyugat felé (West) és mégiscsak kell valami, amit majd fel tudunk mutatni, ha megérkezünk – egy ellenőrző pontra Nyugat és a valami, a Balkán és a valahol közt.

Lovas Ildikó írta a Desiré Central Station kapcsán, hogy kosztolányi Dezsőtől a laza közép-európai szigorúságot kell eltanulni, amiben az élet és a művészet úgy szövi át egymást, hogy a feladás és a középszerűség fejvesztve menekül. Azt hiszem, ennek maximális eltanulásáról adott tanúbizonyságot Urbán András fesztiváligazgató 2009. november 22-e és 29-e között. Köszönet érte.