„Az én feladatom, hogy a zenére koncentráljak, a kezemre és muzsikustársaimra figyeljek – ezt a szerződést kötöttem a közönséggel, ezért fizetnek. Nem hiszem, hogy én magam olyan fontos vagyok”

„Az ördög hegedűse”, a „Vajdaság Paganinije”, legutóbb „ló-suttogó”-nak is nevezték Lajkó Félixet. Leginkább egy őstehetség, aki eljutott a végponthoz, az alfához és omegához, ahol minden stílus eltűnik, csak a zene marad. Mindegy, milyen hangszeren, hegedűn, citerán, fütyülve vagy belebúgva a mikrofonba, mindegy milyen forrásból, népzenéből, klasszikusokból, bluesból, jazzből táplálkozva, Félix magán átszűrve, szabadon improvizálva elénk rakja a tiszta muzsikát a túlpartról.

Mióta elindult Szabadkáról első hangszerével, a citerával és egy kölcsönkért hegedűvel Budapestre, ingázik.
Hegedűjátékával elbűvölte Tokió, Amsterdam, Berlin, Pozsony, Prága, Budapest, Brassó, Belgrád, Szarajevó, Ljubljana, Frankfurt, Lyon, Bordeaux, Velence, Verona, Edinburgh, London, Tallinn, Bécs, New York zeneértő közönségét; pihenni, feltöltődni pedig visszatér a Vajdaságba, Palicsra a lovai közé, a családja körébe.

„Az én feladatom, hogy a zenére koncentráljak, a kezemre és muzsikustársaimra figyeljek – ezt a szerződést kötöttem a közönséggel, ezért fizetnek. Nem hiszem, hogy én magam olyan fontos vagyok”- mondta 2012-ben a The Strad által készített interjúban. Félix koncertjén részt venni ezért különleges élmény: közös feloldódás a zenében, a megfogalmazhatatlanban, elmondhatatlanban.

Fotók: Bácsi Róbert

Gallery